Annyira gyorsan eltelt az idő. Mire észbe kaptam, már a taxiban ültünk a reptér felé tartva, karikás, könnyes szemekkel. Most pedig csak ülök és bambulok magam elé, és nem értem, hogy miért pont egy olyan emberbe kell beleszeretnem, aki kétezer kilóméterre él tőlem. Na de mindegy.. Erre úgysem fogok választ kapni, hiába töröm a fejem. Attól eltekintve pedig, hogy mennyire elcseszettül hiányzik most, hogy itt legyen, kijelenthetem, hogy egy eszméletlenül hihetetlenül csodálatosan mesés hetet töltöttünk el együtt, ismételten. Pontosan egy hete vasárnap ilyenkor már alig lehetett lelőni. Pedig még 8 órát ki kellett bírnom, amíg indulhattunk a reptérre..

Október 6., vasárnap, 21:20
Már itt vagyok a reptéren. Most először életemben azt hiszem, rossz ötlet volt magassarkúban jönnöm, mert anélkülis úgy érzem, bármelyik másodpercben összeeshetek.. Annyira ideges vagyok. Most szállt le a gépe. Magyarán körülbelül még negyed óra, és tényleg találkozunk. Tényleg kisétál azon a tükrös ajtón, és tényleg megölelhetem végre, öt hónap után. Te jó ég.. Öt hónap. Mennyi minden történt azalatt. Na meg, mennyire vicces, hogy ő, aki nagyon hamar "ráun" az emberekre, már egy éve szinte mindennap beszél velem. És ténylegesen veszi a fáradtságot (de még mennyit.. 24 órát utazott, amíg végre leszállt a gépe Budapestre) - nameg a pénzt -, hogy eljöjjön Magyarországra.. azért, hogy velem tudjon lenni. Amibe beletartozik, hogy mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mennyire nehéz lesz újból elengedni a másikat. De francba már, hol van.. Fél órája itt dekkolok, egyre idegesebben, már-már hülyének néznek a körülöttem lévő emberek. Berohanok a mosdóba, és amint belenézek a tükörbe, tényleges szívroham kerülget. Teljesen elsápadtam, de szerencsére ezen villámgyorsan tudtam segíteni.. Bevizezem az arcom, megharapdálom a szám, megrázom a hajam, és kivágom magam előtt az ajtót. További negyed óra után már alig-alig várnak körülöttem, szinte mindenki kijött már a csomagjával együtt, és megtalálta azt, aki várt rá. Újból nyílik az ajtó.. De semmi. Mármint, egy öt tagú családon és két öreg bácsin kívül, semmi. Már oda sem merek nézni, inkább kifelé bámulok a forgóajtón, és próbálok csak a hangokra koncentrálni, mert már alig tartom magam, annyira szédelgek az idegeskedéstől. Nem bírok lenyugodni, tördelem a kezem és nyomogatom a telefonom. Aztán megint nyílik az ajtó, (újabb szívbaj) és egy kiscsapat ember özönlik ki rajta. Vagyis.. Annyira mégsem kicsi az a csapat.. És látom a haját. Látom az arcát. Itt van. Jön felém, meg fog ölelni, meg fog csókolni, és nem megy sehová hat napig. Nincs erőm megindulni, ezért csak állok egy helyben, vigyorgok mint egy idióta, könnyes lesz a szemem, nem fogom fel, mi történik, egészen addig amíg oda nem ér hozzám, megáll előttem, belenéz a szemembe, és hirtelen a nyakába ugrok.
  - Ezek szerint hiányoztam...? :) - kérdezi, majd beletúr a hajamba, enged az ölelésből, és megcsókol. Nem tudok rá mit mondani, ezért csak mhmm-zök egyet, mire ő felnevet. Tíz perces ölelkezés után végre elengedjük egymást, és elindulunk kifelé a kocsihoz, gyorsan bedobjuk a cuccait, bemutatom apunak meg öcsinek, beszállunk és indulunk is haza. Öhm. Vagyis. Majdnem. Lerobbantunk.. 5 percre onnan, ahol lakunk.
  - Akkor ezt most tolni fogjuk.. - mondja apu, de meg sem akartam hallani. Huszonnégy órát utazott a nyomorultja, a legkevésbé sem hiányzik neki, hogy Åsmund nekiálljon kocsit tologatni,- akármennyire is kedves, és ajánlja fel a segítségét. De nem tudok mit csinálni sajnos, mert az út közepén nem maradhatunk.. Egy kicsit toljuk csak arrébb, félig fel a járdára, a legközelebbi parkolóhelyre, majd röhögni kezd mindenki.
   - Isten hozott Budapesten... - nyögtem ki nagy vicceskedve. Neki úgy látszik, tetszett, gondolom, mivelhogy vigyorog. Éljen.

Felértünk a lakásba, ő meg persze rögtön betalálja a cicát. Egyik kezével éppen a cipőjét köti, másikkal meg a macskát próbálja simogatni (ez annyira nem jön össze).. Bedobom a cuccát a szobámba, gyorsan lerúgom magamról a magassarkút, lekapom a felsőm és magamrahúzok egy hatalmas I ❤ London feliratú pulcsit.. Rögtön másképp festek. El is mosolyodik rajta.. Anno Norvégiában nem mutattam meg a magassarkús aranyláncos karkötős, sötött hajú énem (haha). Leheverünk az ágyra, kiszúrja a gitárom, és játszani kezd. Stairway to heaven. Hát persze. De imádom.. Gyorsan lerakja, megcsókol, és beszélgetni kezdünk mindenféle hülyeségről, ami csak eszünkbe jut. Hoppá. Már 1 óra van..

És még mindig beszélünk. Nevetünk, ölelgetjük egymást, hülyítjük a másikat, hulla fáradtak vagyunk, de érezni sem akarjuk. Hirtelen magához szorít az összes előbbinél ezerszer erősebben, és csak hallgatunk a sötétben.
   - Te jó ég.. - igen. Én is ezt gondolom.
   - Na mi az? :)
   - Semmi. :) - tudja, hogy pontosan jól tudom, mire gondol. És tudja, hogy ezzel az őrületbe kerget.

Nem is szándékoztunk aludni, egyszerűen csak belekábultam az ölelésébe, és mire fél óra múlva föleszméltem, már közvetlenül a hajamba szuszogott. Betakartam, mert oké, hogy így norvég-úgy norvég, és ő neki melege van, ezért boxerben alszik - dehát azért hadd cukizzak már egy kicsit. Sikerült, de azt hittem, szívbajt kapok, mert amint visszafeküdtem a karjára, odahajolt hirtelen a fülemhez, és elkezdett félig angolul, félig norvégul magyarázni mindenféle cukiságot, miközben puszikat nyomott a fejemre, ahol csak ért. Amit pedig soha nem fogok elfelejteni.. Egyszercsak..
   - You wre-e-eck me...
Ilyen nincs. Ilyen nem létezik. Röhögőgörcsöt kaptam. A világ legnehezebb dolga némán tenni mindezt, az már egyszer biztos.
(Holnap folytatás..)